„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, melynek
Shilla volt a neve”
Talán így is kezdhették volna.
Mert hiszen olyan volt, mint egy gyerekkori mese, melyet
nagymamám olvasott fel.
Királyokkal, királykisasszonyokkal, hercegnőkkel,
hercegekkel, katonákkal, stb.
És elkezdődött.
Szájtátva bámultam, és hallgattam a szereplőket.
És minden este ugyanúgy.
Vártam megint mit fog kitalálni a gyönyörű ruhába öltözött,
lágy de mégis parancsoló hangjával, acélos tekintetével Mishil. Csodáltam
észjárását, egyenes tartását, és ahol megjelent, egy pillanatra mindig megállt
az idő. Ő volt az úr. Mind akartam hasonlítani egy boszorkányhoz, de nem ment.
Hiszen csak a mesebeli trónt akarta. Mint oly sokan.
És ez lefoglalta minden idejét. És bármennyire próbálta
megutáltatni magát, mégis szeretni való lett. Mert egyetlen pillantásával, egy
kis élces mosollyal, csendre intette a körülötte lévőket. Mily rengeteg
fortélyt ismert, és tudott. De egy hajszál, mindig ott volt.
Bárhogyan hessegtette, mindig megakadályozta az a hajszál a
célját.
De nem adta fel.
De közben ott voltak a jók, a hercegnők, a bátor katonák.
És mint a mesében, felvették a harcot.
Leánykákból nőkké cseperedtek, és foggal, körömmel ellen
álltak Mishil rohamainak.
És tanultak. Rengeteget. És kik voltak a legnagyobb
segítőtársak? A bátor katonák.
Alcheon, Yusin. Egyenes jellemükkel, hűségükkel,
tisztességükkel, ott voltak, és karjukat nyújtották, mikor legnagyobb szükség
volt rájuk.
De hogyan tudnák is elképzelni egy mesét, ha nem lenne benne
szerelem?
Az egyik hercegnő CheonMyeong, persze hogy beleszeret a
hűséges katonájába Yusinba.
És dédelgeti ezt a szerelmet. Arca kipirul mikor meglátja,
szavai édesek mikor vele beszél, szíve kiugrik a helyéből mikor távol van.
És megint egy nap.
Várjuk hogy Yusin visszaszeresse.
De nem. A hercegnőt kétszer megsebzik. Egyszer lélekben, az
imádott férfi nem őt szereti, hanem a testvérét. És ez szívszaggató. De
keményen tartsa magát. Áldását adja a szerelemre. És segít, hogy a páros
boldogan élhessen. De jön a második sebesülés. Egy nyílvessző hasítja át a
levegőt, és megáll a törékeny testében.
És bár utolsó pillanatai vannak, a férfihoz beszél. Kiönti
szívét és ezzel élete köre bezárul.
Mert életek köre gyűrűzik az első fejezetben.
A testvéreké.
Egy pontból indulnak, eltávolodnak, párhuzamosan haladnak
egy ideig és újra találkoznak.
De az egyik kör végleg bezárul. CheonMyeong meghal.
És ezzel Deokman életének is egy köre majdnem. A felnőtté
válásé. De egy új nyitódik meg. De ez
már csak egyenes lehet. És csak előre. És ez egy új út. Mely tele lesz
akadályokkal, áldozatokkal. De társakkal az oldalán. A hűség megtestesítőjével,
Alcheonnal, az elásott szerelemmel Yusinnal, és egy vándorral Bidammal.
És vállvetve harcolnak a nagy ellenféllel Mishillel.
És megint leláncol a sorozat.
De hiába ugyanazok a szereplők, ez már egy más mese.
Az érzelmek csatája.
Az elburkolt anyai ösztöntől a szeretet éhségig, a
lebilincselt szeretettől a tomboló szerelemig, a fájdalomtól a boldogságig, a
féltékenységtől a haragig, stb.
És mindez egy nő körül zajlik.
Akinek célja van.
És a társak vele tartanak, óvják, segítik, mindent
megtesznek érte.
De mindennek van egy vége.
A jó győz a rossz felett.
És a cél beteljesedik.
De mikor már azt hinnénk, itt a vége, fuss el véle,
megnyílik egy kiskapu.
Mert a meseíró nem akarta befejezni.
Még volt egy-két mondanivalója.
És megint odaszegez a történethez.
Mert valami kimaradt.
És ezt meg kell mutatni.
Az álnokságot, a hazugságot, a galádságot, és a mindent
elsöprő vak szerelmet.
Hányszor ordítottunk bele, Bidam vigyázz!
Hányszor állítottuk volna le a mesét.
De nem lehetett.
És az érzelmek kavalkádját zúdították ránk.
Bár csók nem csattant, bár kéz nem emelődött fel, apró
mozdulatokkal, mosolyokkal, intésekkel, testbeszéddel, és egy pár szóval
bemutatnak mindent.
És a végkifejlet.
Megdöbbentő, lebilincselő, fájdalmas, de felemelő.
És a főszereplő élete véget ér.
Bár szerettünk volna, egy boldog végzetet, de a vége
rávilágít a valósága.
Ez nem mese. Ez az élet.
Tele kudarccal, harccal, érzelmekkel, akadályokkal, áldozatokkal,
stb.
És tanít.
Tanít embernek lenni, tanít szeretni, tanít túlélni, tanít
tűrni, tanít átérezni, tanít gondolkodni.
És bár tudjuk, sok szereplő, csak egy pár sorban kaptak
említést a történelem lapjain, de életre keltek a sorozatban.
Azt is tudjuk, hogy érzéseik csak a szövegíró fantáziájának
szüleménye, de egy adott pillanatban elhiteti velünk, így léteztek, éltek,
cselekedtek abban a korban az emberek.
És akaratlanul, a történet tagjaivá lettünk.
Együtt püföltök Yusinnal a sziklatömböt, együtt sóhajtoztunk
CheonMyeonggal, együtt harcoltunk Mishil ellen, együtt szerettünk Bidammal,
együtt kacagtunk Jukbangal, együtt óvtunk Alcheonnal, együtt cseleztünk
Mishillel, stb.
És ez mind, mind a színészeknek köszönhetjük.
Mishil szemeit, Yusin testbeszédét, Alcheon megjelenését,
Deokman könnyeit, CheonMyeong aggodalmát, Jukbang huncutságát, Misaeng
kacagását, Bidam belső harcát stb. mind a színészek kelltették életre.
És a mellékszereplők.
A legegyszerűbb katonáktól egészen fel Chilsuk, Munno,
Sohwa, Seokpum, Santak, Godo, stb. mindegyik letett valamit az asztalra.
És így lett teljes.
Mert mindegyikük valamit megmutatott.
Mert a szavak leíródnak, a mondatok elmondatnak, de az
érzelmeket el kell játszani.
Bár tudjuk, a szövegek, a fordulatok, a jelmezek, a díszlet,
a háttérzenék, a rendezés, a színészek stb. mind hozzájárultak ahhoz, hogy
lekössenek a történetek és átérezhessük a sorozatot, és azt is tudjuk, hogy ez
csak egy mese, de arra az egy órára, elfelejtetted a környezetedet, kiléptél a
mindennapos életedből, és része lettél valaminek.
Valaminek, amit úgy hívnak emberiség.
És ezt nem lehet megköszöni.
Talán annyit tudunk tenni, hogy emlékeinkben megtartjuk,
próbálunk tanulni belőle, és minél több embernek elmondani, mit is jelentett
neki a sorozat.
Így legyen.
|